Kedves olvasók, kommentezők, utálkozók és szeretkezők!
Mostantól a blogom (az eddigi bejegyzések is, sajnos a kommentek nélkül) a
címen olvasható.
Írtam már oda egészen sokat, olvassátok, kommenteljétek! A kinézet még elég kezdetleges, de akinek nem tetszik, az csináljon szebbet, örömmel fogadom, komolyan. Akinek a tartalommal van problémája, annak tényleg csak Ramé bölcs tanácsát tudom ajánlani...
Hát ennyi volt. Négy évig írtam, sokszor naponta többször is. Mostanáig elégedett voltam vele, bár például a mobil verzió nagyon gány volt, előfordult, hogy megmagyarázhatatlan módon nem tudtam elmenteni bejegyzéseket, de még mindig jobb volt, mint a blog.hu.
Mostanáig.
Az, hogy két hónap bejegyzései eltűnnek az éterbe, nekem kívül esik az elfogadható kockázatokon. Oké, hogy most csinálnak egy importálót, oké, hogy a google cache-elt változatából minden visszajön... de tudjátok, mit? Ha a Google nélkül ennyire nem mentek semmire, akkor inkább átmegyek a blogspotra. Vagy nem tudom, hova. Ez egy olyan esemény volt, ami már elsőre is kiverte nálam a biztosítékot, és nem adok neki esélyt, hogy másodszor is megtörténjen.
Amint megtaláltam a végleges helyemet, kiteszek még ehhez a bejegyzéshez egy linket, de többet ide nem írok, mert nem érdemes.
Update: Közben valahogy visszatették, de ez a lényegen nem változtat. Az új cím valószínűleg egy saját domain lesz, de ez még intézés alatt. Mindenesetre már könnyesre röhögtem magam a folyamat alatt, úgyhogy annyira rossz már nem lehet.
Ezennel nyilvánosan megkövetem a Citibankot. A fene gondolta, hogy a booking.com a jövő heti strasbourgi szállás egész árát leemelte. Biztos mert az utolsó szabad szállodai szobák egyikét csíptem meg. És véletlenül lett egyszerre vonat- és repülőjegyem is.
Érdekes. Ennyit tudok mondani, hogy érdekes.
Megtudtam magamról például, hogy nagyon szeretem a kakiszilvát, de ha csak azt eszem reggelire, akkor délelőtt teljesen totálkáros módjára tolmácsolok. Holnap kipróbálok valami sajtot.
Rájöttem, hogy amennyire azt hittem, hogy zavarni fognak a kabintársak, annyira kiderült, hogy mégsem, aztán mégis akkor ment a legjobban, amikor az egyik kiment, a másik meg pont a túloldalon ült ahhoz képest, amerre néztem.
Azért nagyon jól esett, hogy a végén azt mondták, hogy olyan, mintha tíz éve csinálnám. Hát remélem, hogy tíz év múlva nem ezt fogom csinálni, de legalábbis nem így. És megint azért dicsértek meg, ami a legnagyobb rákfeném: hogy folyton gondolkodom.
És a nap vicce a team sheet tetején:
Ma voltam a Parlamentben is. Kicsit szétzilálták a napomat, úgy terveztem, hogy reggel, szép kényelmesen, elvégzem azt az orbitális nagybevásárlást, amire napok óta készülök, ehhez képest reggel már várt a főnökasszony levele, hogy ugyan mennék be hozzá mégse délután, hanem mostazonnal (még jó, hogy ébren voltam egyáltalán). Megteáztunk, aztán adogatott kézről kézre. Tisztára úgy éreztem magam, mint kezdő mensás koromban, és akik ott jelen voltak, sejthetik, hogy ez mit jelent. ;)
Azért 11 felé csak eljutottam végre a Corába (ami jelen pillanatban a Kánaánt képviselte számomra), és szégyentelenül televásároltam a kocsit. Szereztem először is egy banyatankot, az tele is lett, és még fityegett a kezemen egy izoterm zacskó két kiló fagyasztott hallal, egy óriási szárzeller, egy kiló répa, egy köteg póré és egy epilátor (ez utóbbi nagyon pöpec, adtak hozzá masszírozó és hűtő kesztyűt, és egyben borotválni is tud, mármint azokat a részeket, amiket a lányoknak borotválni kell).
De beszereztem még néhány kakiszilvát, egy kiló csonthéjast, hatféle sajtot, két kiló almát, öt kiló hagymát, egy adag fokhagymát, meg néhányat abból az igen szegényes fűszerkínálatból, amit fel tudtak mutatni. Még mindig nincs se korianderem, se köményem, de még szerencsedióm sincsen. Külön olaj? Megmutatom a kislányoknak, hogy én is tudok: mindjárt vettem extraszűz olívát meg sütni mogyoróolajat, külön sót, külön borsot. Meg kapnának egy üveg nem is rossz bort, ha kidugnák az orrukat a szobájukból.
A pénztárnál jött a feketeleves: kivételesen nem az volt a gond, hogy a Mastercard mint fogalom ismeretlen számukra, csak éppen a jól ismert "nincs fedezet" szöveg íródott ki. Pontosan tudtam az egyenlegemet (naná, majd' két hetet vártam rá), jóval felülmúlta a szükséges összeget. Ezt egyébként az bizonyítja, hogy délután még tudtam venni egy Brüsszel-Amszterdam retúr buszjegyet, pedig akkorra a Cora már zárolta a vásárlásomat. Természetesen kénytelen voltam az axás kártyámmal, forintban fizetni. Nem hagyhattam az egyenként válogatott cuccaimat elszakítani tőlem, amikor már beleélték magukat minden jóba, amit a közös életünk tartogat!
Viszont komolyan berágtam a Citibankra. Amennyire dicsértem őket eddig, annyira fontolgatom, hogy inkább nyitok a francba egy belga számlát, és otthagyom őket. A szép az egészben az, hogy nem fogadja el a terminál a fizetést, de biztos ami biztos alapon rácsücsül a Mastercard a pénzemre, aztán örüljek, ha két hét múlva viszontlátom. J-vel pont Amszterdamban töltöttünk el egy vidám délelőttöt pontosan ugyanezzel a problémával. Az a helyzet, hogy most nekem egy bevásárlásnyi összeg se mindegy, mert jövő héten kiküldetésbe megyek, és bár úgy néz ki, "nekem jár a vacsorám, még mielőtt kivégeznének", azért arra kell egy kis tartalék. Amúgy majd jól fogok keresni, csak még nem most.
Aztán délután "dolgoztam" is: kaptam egy funkcionális mobilt, amin csak felhívni tudtak (volna) engem, munka esetén. Ezután válogathattam a kb. 200 könyvet tartalmazó könyvtárból, vagy beülhettem az egyik gépterembe (ahol szintén gmailezéssel és facebookozással múlattam az időt, na jó, egy kicsit készültem is holnapra). Megmondom őszintén, uncsi volt. Közben viszont a mentorom kilógott az ülésről, ahova be volt osztva, és ünnepélyesen beosztott a szabadszájú tolmács-kanklikkbe. Megnyugtattam, hogy 6 év Mensa után nem fogok megijedni tőlük.
Valahogy igy erzem most magam. Bar pont nem a SCIC/nel vagyok, hanem a Parlamentben, de mindegy. Bovebbet majd ha ekezeteim is lesznek.
Egész meglepődtem magamon, hogy amint jelezték, hogy bizony, én jövök, egyáltalán nem foglalkoztam se kabintársakkal, se hallgatósággal (mondjuk sokat segített, hogy háttal ültek), csak mondtam-mondtam-mondtam... egész ameddig a kettő darab magyar oda nem intett, hogy úgyse hallgatják, nyugodtan pihenjünk.
És váratlanul egyesek franciául vagy spanyolul szólaltak meg (vagy angolul, de azt kívántuk, bárcsak inkább franciául vagy spanyolul beszéltek volna), úgyhogy az összes munkanyelvemet gyakorolhattam.
Mit kellett ezen parázni...
Utálatos dolog délután kezdeni ezt az egészet, mert a délelőtt úgyis a kutyáké. Felkelés fél 8-kor, naná, mikor aludná ki magát az ember, ha nem most.
Evés (most legalább van kaja, sőt, az értem aggódókkal örömmel közlöm, hogy megérkezett végre a rohadt pénzem, legalább befizettem a lakbéremet így hetedike táján), terminológia-olvasgatás, elmerengés azon, hogy ha az "adherence", "evidence-based" meg "falls-prevention" helyett véletlenül ezek francia megfelelőjét találják mondani, akkor nekem végem van, de lehet, hogy amúgy is végem van, még az idő is sz@r, levelezés ezzel-azzal, megint evés, hisztéria, már megint hol fogok lakni Strasbourgban, és visszafelé repülnöm kell, rohadtélet... és mindjárt indulok.
Ja, és tök vicces, de az előző bejegyzést ketten is magukra vették, pedig isten bizony nem nekik szántam. De ha már így, legalább elindult az a permanens levelezés, amitől idővel majd mindenki besokall, de hál'isten addigra jön a Mikulás és hoz barátokat. Csoki nem kell, Amszterdamba megyünk.
Végre eljutottam a Midi-piacra (illetve végre vasárnap lett, amikor árusok is vannak ott), és beszereztem csomó sajtot, almát, szilvát, hagymát, paradicsomot, és egy szép nagy karfiolt. Utóbbiból krémlevest akartam főzni, de menet közben észrevettem, hogy ebben a konyhában nincs kedvem.
Én kampányszerűen szeretek takarítani. Vagyis egy reménytelenül redves konyhát makulátlanná varázsolni, azt igen, egy még nem láthatóan koszos konyhát minden héten sterilre nyalni, azt nem. Hál'istennek itt bőséges terep kínálkozott az előbbire.
Jellegzetes francia szokás kenyérvágás után morzsástul, késestül mindent a vágódeszkán hagyni, és mivel ezek ketten vannak, két deszka, két kés és két kupac morzsa díszelgett a pulton. Szegényeknek nem tűnt fel, hogy miért menekülnek be mindig a szobájukba enni.
Pedig nem volt olyan nagy cucc: lesöpörni a földre a szilárd elemeket (míg a leves fő, összeporszívózni), aztán valami hidegzsíroldó-szerű cuccal lesikálni az üvegek, poharak hagyta foltokat, a mellécsöpögött szószokat meg a kipottyant paradicsom-beleket. De a kedvencem az egyik szekrényajtóra kenődött szúnyogtetem volt. Végülis alig két óra alatt végeztem vele, és ebben már az ebéd is benne volt. Plusz a mosogató és az edénycsöpögtető vízkőtlenítése. És ekkor tartunk ott, hogy nem hányom el magam, ha bemegyek a konyhába.
Ha már lendületben voltam, a fürdőszobának is nekiestem, elvégre az már egy színvonal, ha zuhanyzás közben nekem eszembe jut, hogy "egy kicsit mintha vízköves lenne a csaptelep".
Kíváncsi leszek, mit fognak szólni a C-k. Az egyik, amelyik látta, már elkezdett sűrűn szabadkozni, de megnyugtattam, hogy csak ráértem, és egyébként is, hát ők mondták, hogy most már ez "chez moi", vagyis az otthonom, hát úgy is bánok vele. Azt szolidan nem említettem, hogy megtekintett állapotban undorítónak találtam az említett helyiségeket.
Na de most mi lesz? Mert oké, hogy az egyetemisták azok, akiknek semmire sincs idejük, de az nem járja, hogy Maitai néni mos-főz-takarít csak azért, mert kelet-európai. Meg nem akarok szigorú nagynéni se lenni, aki folyton rájuk szól, hogy mossák el a tányérjukat. Remélem, egyrészt a jó példa ragadós, másrészt meg szégyellni fogják a pofájukat.
Eleinte, mikor elkezdtem angolul leveleket írni, zavart, hogy szinte minden mondat úgy kezdődik, hogy "I". Nem akarom én magamat ennyire előtérbe tolni, gondoltam. Aztán azóta rájöttem, hogy ez egy olyan nyelv, ahol legalább látszik, hogy mégis mennyire saját magunkról szól minden, amit leírunk.
ÉN nem tudom, hogy emlékszel-e még, ki vagyok ÉN. ÉN nemrég költöztem Brüsszelbe, és NEKEM eszembe jutottál. ÉN minden bejegyzéseden jót szoktam mosolyogni, de ENGEM érdekelne, hogy mi van veled ezen kívül. Írjál NEKEM, hogy ÉN tudjam, hogy állnak a dolgaid, és ha véletlenül erre járnál, NÁLAM szívesen leszel látva.
Magyarul ezeket elegánsan ki lehet hagyni, és a szerencsétlen másik fél még azt is hiheti, hogy tényleg rá vagyunk kíváncsiak.
Bár akik a leghangosabban követelték, már a Facebookon láthatták, azért itt is megörvendeztetem az olvasókat egy kis exkluzív összeállítással az új otthonomról.
Ezt a képet a kettes számú erkélyen állva készítettem, az egyes számú erkélyről.
Én még ilyen sokszögletű (6) szobában nem laktam.
Ez a kép az ajtótól az egyes számú erkély felé nézve. Ilyen szép sötétkék függönyök vannak mindenhol, és napocska alakú kis izékre lehet őket oldalra akasztani, imádom!
Ez itt a munkaállomás.
Ez pedig a kreativitásközpont. Így, hogy az ágy kanapévá van összecsukva, brutális nagy hely van középen, egyből ki is találtam, hogy legalább egy babzsákfotel és egy rongyszőnyeg mindenképpen felkerül a bevásárlólistára. Az ágy felett a kalózok ajándéka, a madaras falmatrica, bár mindjárt az elején rossz szögben kezdtem el felrakni, és így kicsit átvariáltam az eredeti képhez képest. De így, hogy ezt nem tudjátok, egész pofás, nem? Azon az ajtón át lehet kimenni a másik, az egyik C-vel közös erkélyemre.
Ez egy kis szépítkezősarok. Tonettszékeken nőttem fel, vagyis ilyen támlájú ülőalkalmatosságra én nem vagyok hajlandó leülni. Ez fennmarad tehát smink-, hajkefe- és alapozó-tartónak. A tükör is tartozék.
A jól ismert Expeditet is csak azért mutatom be, mert most utoljára mutat ilyen rendezett képet. Igen, a tetején azok koponya alakú felespoharak, szintén a kalózoktól. És a legnagyobb ajándék, amit az elődöm itt hagyhatott: egy 2007-es Petit Robert, egy nevét meghazudtolóan vaskos, nyálcsorgató francia értelmező szótár.
Ez pedig a nappali, az egyik dolog, amiért nagyon szerettem volna itt lakni. És ez az a kanapé, ami a kedves, váratlan látogatókat fogadja majd éjszakára. Mögötte látható a konyha.
Kedves lakótársaim annyira rendetlenek (hozzám képest is), hogy ha bármi többet mutatnék a lakásból, az már a magánszférájukba való durva belegyaloglásnak számítana, de annyit elárulok, hogy minden megvan, ami csak konyhabeli rémtetteim elkövetéséhez szükségeltetik, és találtam helyet a teáimnak is.
Meg vagyok hatva. Az első lakásom (lakrészem), amit magam fogok fenntartani.
Amit ma láttam, az a brüsszeli élményeim eddigi csúcsa, azt hiszem. Manga- és animefesztivál van a hétvégén, és mivel a környékünkről indul a busz a helyszínre, minden nap cosplay-hordákban gyönyörködhetek.
Viszont a metróban láttam egy muzulmán cosplayes lányt. A fejkendőjére erősített egy csipkés kis fejdíszt, és a kis rakottszoknya alá felvett egy bokáig érő leggingset...
Szóval szép meg jó dolog ez az újoncprogram, biztos sok szakmai segítséget fogok kapni a mentoraimtól, de momentán sokkal hasznosabb lenne, ha megdobtak volna 1000 euróval a következő 10 (vagy akárhány) szerződésemből levonva. Nekem még csak-csak oké, bár az árfolyam azért rendesen elveszi a kedvemet a költekezéstől, de ismerek jó pár embert, aki nem tudná hetekig finanszírozni a megélhetését, plusz még egy-kéthavi lakbért kiköhögni kaució gyanánt.
Ha valaki tisztviselőnek költözik ki, kap letelepedési támogatást, lakbértámogatást, címlistát, ahol szobát bérelhet, satöbbi. Lehet, hogy a freelance-ségre való rátermettségünket tesztelik azzal, hogy nekünk ebből egyik sem jár, de az is lehet, hogy csak a félelmeinket próbálják eloszlatni, mondván: akinek folyton az jár a fejében, hogy hol fog ma aludni, az csak nem ijed meg a piros lámpától...
Ez szörnyű. Egyik nap pörköltet kívánok, másik nap nutellás kenyeret, harmadik nap füstölt lazacot. De csak jöjjön meg az a nyavalyás pénzem végre, úgy megveszem mindet...
Mindenesetre ma is olyat ettem, amilyet nem szoktam, csak már nem bírtam tovább: elcsattogtam a Carrefourba, vettem magvas bagettet, szétnyomkodtam rajta némi paradicsomot, és megpakoltam Pére Joseph sajttal, továbbá vettem magvas, barna kis háromszögetek és borsos Boursint, aztán a többit el lehet képzelni.
Itt minden héten Múzeumok Éjszakája van. Ugyan csak 10-ig, de mint kiderült, ezután már az otthonin se lehet sok mindent kezdeni, úgyhogy nem kár érte. Ezen a héten nem voltak olyan izgalmasak, Ninike le is mondta, úgyhogy XN-nel ketten néztük meg a Planetáriumot.
Utána még leugrottunk egy sörre a Luxembourg térre, ahol ilyenkor a gyakornokok gyülekeznek. Üvegpohárban kaptuk a Chimay-t (illetve én, mivel a kívánt fajtából nyitottak egy új hordót, de habnál egyebet nem tudtak kihozni belőle, a Grimbergent), és, ahogy XN találóan megjegyezte, miközben kifelé furakodtunk az öltönyök tömegében: minél messzebb jutunk a kocsmától, annál közelebb jutunk ahhoz, hogy legyen talpas söröspoharunk". És én alapvetően ilyet nem szoktam csinálni, de most lett. Kifejezetten szép kelyhecske, és egy főnix van rajta.
- Csúnya csirke vagy!... Nem, egy gyönyörű bogárka vagy, egy szép, nagyorrú cápa.
- Dugjanak seggbe!
- Ki? Az általános alany?
Most nézzétek meg, milyen színei vannak.
Ninikében az a jó, hogy mindenhol észreveszi a szépet (mellette játszhatom a bunkót, amikor lelkendezve előveszi a fényképezőgépét: "mi van ott szép??"), de ezt az egymásnak feszülést most én szúrtam ki.
Milyen kis diszkrét, ahogy megbújik a fák között, nem?
Nagyon érdekes, ahogy egyrészt az eddig megbízható első benyomásaimról kiderül, hogy néha nagyon is tudnak finomodni az alaposabb összebarátkozás során, másrészt pedig hitetlenségemnek köszönhetően anatómiai pontossággal figyelhetem egy barátság kialakulását.
Mára jutott egy kis bosszúság is: már majdnem azt hittem, túljártam a Proximus eszén, amikor lakásbérleti szerződés címén benyújtottam a C-k számítógépén készült Word dokumentumot hármunk által aláírva, és már a kezemben volt a SIM-kártya, mire pár óra múlva szóltak, hogy nem jó, az én országom esetében kötelező lakcímkártyát bemutatni (amilyenem nem lehet, mert a bérbeadó nem tud rólam, de ha tudna is, a többi tucatnyi lakástulajdonoshoz hasonlóan valószínűleg hidegrázást kapna a gondolattól, hogy bejelentkezzek oda, és különben sincs kedvem kálváriát járni az önkormányzatnál), és így nem vehetek előfizetést. Nem értem, azt hittem, kuncsaftokat akarnak. Végül vettem egy feltöltőkártyát, kifejeztem rosszallásomat (bár nem ebben a sorrendben), és elhatároztam, hogy a lehető legkevesebbet fogom használni. Ha-ha, jól megszivatom őket.
Lényeg, hogy van belga telefonszámom is.
Aki szurkolt nekem, az most örülhet: megcsíptem egy szobát abban a lakásban, ahol már a metróból kilépve éreztem, hogy vonz valami, aztán ez az érzésem csak erősödött az igényes réz névtáblák, a falépcső és a fa kábeldobból eszkábált dohányzóasztal láttán.
Pontosan 6 lakást néztem meg. Ebből kettő iszonyú gáz volt, sz@r környéken, lepattogzott festékkel, szűkös konyhával és/vagy szétdohányzott szobával, plusz a háziúrral, aki "nincs ellenére egy-két látogatónak, de azért este csend legyen", vagyis bármilyen tevékenység, ami közben jól érzed magad, az tilos. Két lakás tetszett, ez meg egy másik, csak az ugyanabban a Schaerbeek nevű gettóban volt, mint az első kettő, és valamiért engem frusztrál, ha én vagyok az utcában az egyetlen fehér ember. Az ötödik és a hatodik szintén szép volt, csak az egyik kint volt a fenében (15 perc a legközelebbi tömegközlekedés), a másikba meg valószínűleg beköltözik valaki, de még nem tudja biztosan, viszont amire kiderül, addigra nekem el kell innen mennem.
Lettek volna még lehetőségek, rengeteg levelet írtam, sok mindenkit felhívtam (volt olyan, akit egy frissen megjelent hirdetés kapcsán, mire közölte, hogy még nem döntötték el, kiadják-e a szobát, telefonáljak holnap - WTF?), és az a legironikusabb, hogy most kezdenek jönni a válaszok.
Jöhetsz holnap látogatni - írja az a csaj, akinek a lakása a legjobban tetszett a képek és a leírás alapján, de miután megbeszéltünk egy vizitet, rájött, hogy ő csak és kizárólag azon a szerdán hajlandó fogadni, amikor nekem az első munkanapom van Luxembourgban.
Küldd el az adataidat, megírjuk a szerződést, utána már csak a kéthavi lakbért kell banki letétbe helyezned, és tiéd a szoba - írta egy ismeretlen angol, akitől csak annyit kérdeztem, hogy ha már fényképet nem küldött, megnézhetném-e a lakást.
Viszont most eldöntöttem, hogy a leghatározottabban elutasítok minden olyan gondolatot, hogy "jaj, ez a lakás még jobb lett volna", "miért nem bírtam még 2 napot várni", ugyanis tőlem már az is teljesítmény, hogy nem úgy jöttem ki, hogy levajazott lakásom volt, azt igazán nem lehet tőlem elvárni, hogy 6 nappal a költözés dátuma előtt, úgy, hogy már volt egy tuti hely, ahova mindenképp mehetek, még nézelődjek és ne mondjak igent egy olyan szobára, ami amúgy minden igényemnek megfelel.
Szóval elhatároztam, hogy boldog leszek az én szép kis szobámban.
Azt mondják, az ezres irányítószámú rész is gáz. Hát, akik ezt mondják, azok nem jártak még Schaerbeekben! Irodaépületek vannak többnyire, ez igaz, de az utca végén van egy kicsi park, a nagy sugárúttól befelé aranyos kis utcák, például az Ideiglenes Kormány utca.
Maga a ház modern, három emeletes, ebből a második emelet sarka az enyém. A lépcső alatt van egy biciklitároló, ahol a csajok tartják lakat nélkül a bringáikat. Lehet, hogy én is veszek majd egyet, de ezt már szigorúan nem viszem haza.
Az egész lakás nagyon világos, a konyha legalább akkora, mint az otthoni, és hatalmas a hűtő például. És ugyanolyan két mosdós, nagy tükrös fürdőszoba van, mint nálunk.
A szobám pedig? A szobám? Jó nagy (szerintem nagyobb, mint az otthoni, vagy csak nincs annyira telezsúfolva?), legalább öt ablaka van, szép királykék függönyökkel. Van benne egy franciaágy, egy-két IKEA-szekrény, íróasztal, meg lámpák. Slussz. A többi már az én dolgom.
A lakótársakat csak úgy fogom emlegetni, hogy a két C. Ők utolsó évesek hangmérnök-, illetve vágó szakon, és még nem tudják, hogy maradnak-e a végzés után is. Ez némileg rám is kihat, számos konstrukció elképzelhető onnantól, hogy előlépek főbérlővé, azon át, hogy mindannyian keresünk magunk helyett gyakornokot két hónapra, egészen odáig, hogy mind itt hagyjuk az egészet a francba.
Nagyon örülök, hogy franciákkal lakhatok, talán ez felhúzza kicsit a horribilis nyelvtudásomat, ha már tolmács vagyok (ez egyébként szent borzadást vált ki mindenkiből), ez igazán hasznos lesz. És veszek otthonra virágot, és festek Uncsitesónak karácsonyra, és előhívok megint képeket, és sütök néha süteményt, egyébként pedig éljen a finom bor, a gyertyafény, a holdsugár és az én szépséges, Rue du Nord-i leendő otthonom!
Ma délután Brüsszel kevéssé ismert nevezetességei II. túrát tartottunk, megnéztünk például néhány parkot, a Maison Antoine nevű híres sültkrumplist, a Parlamentet kívülről, meg a Luxembourg teret.
Itt akarok lakni.
Ezen a tavon miért nem lehet csónakázni?
Ez nem tudom, milyen madár. Segítséget elfogadok.
A geometria néha szép.
Szentséges moly!
Nemzetbiztonsági szempontból titkosított felirat.
Jacques Delors csizmája?
"Hogyan higgyek Istenben, amikor tegnap egy villanyírógép kocsija becsípte a nyelvemet?" - Woody Allen. Nyálcsorgató villanyautók.
Uhh de sárga.
Cipőfűző?
Utána meg elmentünk zumbára és hastáncra, mindkettőt egy magyar csaj tartotta angolul, többségében magyaroknak. Összecsókolgattam volna a buksiját és megkértem volna, hogy a circle-t legyen szíves szörk(ü)lnek és nem szirk(ö)lnek ejteni. Az óra egyébként jó volt, lehet, hogy odaszokom, ha megjön végre a fizetésem.
Igazából eddig 3 dolgot bizonyítottam be magamnak:
1. kellő mennyiségű pénzből tudok tápláló, ám egészséges ételt (esküszöm, nem néztem meg mostanában az Amerikai szépséget) szerezni magamnak.
2. csak akkor megyek ki külföldre, ha tudom, hogy valahonnan tudok szerezni kellő mennyiségű pénzt.
3. képes vagyok felkelteni külföldi férfiak érdeklődését magam iránt.
