Nagy Országos Színészverseny - Elődöntő I.
Rájöttem, hogy velem mélységes igazságtalanság történt. Amit másokkal színészverseny néven komoly (?) tétért csináltatnak, azt nekem legsérülékenyebb kamaszkoromban, Földessy Margitnál kötetlenül (?), személyiségfejlesztő (??) célzattal muszáj volt. És még fizettünk is érte. Most persze már szívesen kipróbálnék egy ilyet, lehet, hogy szülinapomra beújíttatok magamnak egy Beugró társast, ha megígéritek, hogy játsztok velem.
Nagy várakozások nélkül mentem, mostanában nem szokott nekem bejönni ez a színház dolog, még ha szuperlatívuszokat olvastam is róla. Másfelől volt bennem egy remény, hogy az "amatőrök" jobban el fognak szórakoztatni a bennük rejlő kincsekkel, mint a profik, akik már mindent kiárultak. Hát itt van, amire jutottam. Kellemes három órát töltöttünk el (az éktelen füstöt leszámítva) az első sorban. Éreztem, hogy szükség van ránk, mint nézőkre.
Névvel fogom említeni a szereplőket, gondolom, amúgy is ezért csinálják.
A mezőny bemutatásakor már ott kezdődött a pofaleszakadás, hogy alig volt köztük, aki idősebb lett volna nálam. Azt pedig továbbra sem értem, hogy miért a művészi önkifejezés elengedhetetlen eszköze a cigaretta még a színpadon is...
Az elején csoportos játékokkal kezdtek: legyél halraj, legyél te a vezető! Legyél állatkerti állat! Apró szemcsékből állnak össze lassan a jellemek.
Kis-Kovács Luca a teljesen tehetségtelen lány (kábé: kedvencei a Hair és Shakira, szereti a vidám filmeket és az olasz kaját, kereskedelmi szakközépbe járt), aki kitalálja, hogy színész szeretne lenni, és próbál kitalálni valamit, amitől érdekes lesz. Játszik. Erőlködik.
Bordi Gábor, Tóth Noémival együtt, a sablon, standard fiú és lány. Semmi extra. Viszont amikor elérkezik az a feladat, amikor egy hozott számot kell úgy playbackelni, hogy abból kiderüljön, miért azt választottad, Gábor elzsonglőrködi a "Jártam keleten, jártam nyugaton" kezdetűt, és akkor egy pillanatra beleszeretek. Ezt kell egy színésznek csinálnia, basszus, szerelembe ejteni a közönséget. És nem csak az ellenkező nemet.
Utólag döbbentem rá, hogy a fiúkat olyan szemmel néztem, hogy mennyire örülnék, ha belém szeretnének. Ezért nem tetszett Király Róbert. Nofrának ő volt a kedvence, még a kezét is hajlandó levenni a vállamról, hogy tapsoljon. Szerintem is jól játszott, de csak játszott. És nem volt tőle szimpatikus. Olyan mértékig egoista (valamiért Kulkát juttatta eszembe, ami voltaképpen dicséret, mert isteni színész), hogy nem érezném jól magam mellette.
Gábor még gyerek. M. Nagy Domonkos igazi retro úriember és van benne fantázia, de szintén csak játszik. Rábaközi Tamás, aki a végén továbbjutott, akkor jelent meg számomra, amikor egy instrumentális számot hárfázott és beatboxolt végig. Hogy Hajdú Zoltán miért jutott tovább, azt nem is értem. Amikor arról panaszkodott, hogy az emberek erre a kérdésre nem tudnak válaszolni, nekem viszketett a tenyerem, hogy megkérdezzem: te mi izgalmasat csinálsz?
De akinek külön bekezdést is nyitok, az Bödők Zsigmond. Nemcsak igazi csapatjátékos és bevállalósan eredeti, hanem - a magasságától eltekintve - eszményi hím is. Róla el tudom képzelni, hogy szerenádot adjon. ((Persze ennek a pozitív véleménynek személyes háttere van: kínos mértékben emlékeztet életem egyetlen kihagyott pasijára, akit kicsit azóta is sajnálok, aki viszont azóta átlényegült a fejemben egy jelképsűrítménnyé, mindent egyesít, amire én vágyom: kaland, érzékiség, lélek, fantázia, bátorság, mégis mindezt önmagából való kifordulás nélkül... de mivel soha nem is ismertem annyira, ez a katyvasz, amit most ideömlengek róla, nyilván királylányi képzeletem terméke, ő egyáltalán nem ilyen, és különben se kellenénk egymásnak.)) Sajnáltam, hogy nem jutott tovább.
Marton Esztert is sajnáltam. Ő volt a legidősebb, negyvenegy évesen, túlsúlyosan valószínűleg nem lesz belőle magyar Susan Boyle, nem is használ ki minden lehetőséget (pl. középiskolai évzárón nem veszi fel a tanár szerepét), de a szemén látni, hogy van benne mondanivaló, nem is kevés. Ha nem színész lenne, akkor fazekas. Nem önmagát formálja, hanem a világot.
És ott volt a Hella. Először csak kicsi és furcsa, aztán már kicsi, részeg és furcsa. Hella olyan típusú lány, aki élete legfontosabb napjait mindig elszúrja. Vannak ilyen fajta emberek. A legjobb barátja esküvőjéről elkésik (minősített esetben ő a tanú), az állásinterjú előtti éjszaka bulizott és valami rejtélyes tárgynak való ütközés folytán monokli éktelenkedik a szeme körül. Turkálóból öltözködik, táncolni-dalolni se szégyell. Nagyon eredeti és tehetséges. De nem lesz belőle színésznő sose, mert ahhoz túl zakkant, hogy megtanuljon és tisztességesen elmondjon egy főszerepet.
Hellát lassan kiközösítik. Ahogy egyre részegebb és egyre kínosabb lesz, először szankciókkal illetik, majd a műsorvezetők kvázi engedélyt adnak a szereplőknek, hogy csípjék ki maguk közül. Nekem eddig se terjedt volna a toleranciám, viszont ameddig igen, addig nagyon érdekesnek találtam. Szívesen megismerkednék egy olyan lánnyal, aki említésre méltó szerepként "a civil Hellát" írta be.
Közben a rendezők egymást fényképezik iPhone-nal.
Két figura
Két kis krumpli, olyanok, mint a cserélhető kiegészítős gyurmaemberkék. Ha az egyikük mérges lesz, a másik lángba borul. Ha a másik elszomorodik, az egyikről csöpögni kezd a víz.
- Amikor ez a tűzoltóságon dolgozott, egész nap nyálas filmeket kellett néznem! - zsémbel a másik.
Tud valaki nevet adni nekik?
Játék SIG
Aktív társadalmi életet élünk mostanság. Tegnap Játék SIG volt, ahonnan elmaradhatatlanok a bosszantóan nehéz rejtvények, az idegesítően művelt tagtársak, továbbá Lacika zsírban sült palacsintája. Bár most, asszem, ka túltett rajta: az ő palacsintája enyhén narancsos színű volt, mert, mivel szóda nem volt otthon, Fantát nyomott bele.
Volt egy olyan feladat is, ahol egy lapon található kb. 30 tárgyat kellett megjegyezni, majd válaszolni, hogy volt-e öt szív és két lila gomb a lapon. Kettőnknek lett maximális pontszám. Leendő tolmácsként csalódott lettem volna, ha nem így sikerül.
És a végén megnyertük a csapatversenyt is, azzal, hogy volt, aki tudta, hogy Salinger 91 évet élt, és - ne szerénykedjünk - azzal, hogy emlékeztem, mi van a Word megnyitásakor felugró ablak aljára írva a copyright időszak kezdeteként.
Nekem a parkett hadszíntér
Nem volt kedvem bulizni. Nagyon nem. Ezen a héten akut emberundorom van, némi depresszióval megfűszerezve. Nem a legjobb kezdet egy bulihoz. Ráadásul szemérmetlen drágán rám sóztak egy neccharisnyát, amiben (egy méret) úgy néztem ki, mint egy kötözött sonka. Végül alávettem egy testszínűt, és úgy már elment.
A szememet annyira körbefestettem irizáló zölddel, mintha maszkot viseltem volna (a bulin be is mutatkozott nekem két ember, akivel egyszer már végigzúgtunk egy fél patakot Szlovákiában), és gusztustalan, nagy arany fülbevalókat vettem fel. Így felszerelve, természetesen a szőrös rózsaszín kabátban, indultam útnak. Nofra nagyon aranyosan nézett ki: a kockás ing egyik zsebében laposüveg, a másikban fogkefe, a kezén bevetési kesztyű, az arcán három napos borosta (egy átlag hím fél nap alatt ugyanilyet növeszt). A legtöbb pasi teljesen hétköznapian nézett ki, ugyan kinek tűnik fel egy kockás ing, de volt egy pár, aki ogrénak öltözött, azt mondjuk nem értettem.
Az elején állati gáz zenéket nyomtak, nem Csavard fel a szőnyeget!, de majdnem. Akkor még csak mímeltem a táncolást. Aztán javulni kezdett a helyzet. A magunkkal hozott vodkához vettünk egy üveg pezsgőt, amit majdnem teljesen én ittam meg. Ehhez aztán muszáj volt ropni, mert én, ha iszom és punnyadok, abból végzetes bealvás lesz.
Nofra egy pillanatra elsodródott mellőlem, és rögtön lecsapott rám - mint utólag kiderült -az Origo valami (volt?) fejese, akiből én annyit láttam, hogy már nem szomjas, és gondjai vannak a pólójával, ami folyton le akar mászni róla. Még csak elkezdte kifejteni, hogy "szellőzni" szeretne, felmerült bennem tízéveskori szerelmem, aki az istennek nem tudta diszkréten közölni, hogy a vécét nem találja, mert nem ismertem a "fáradt gőz" jelentését, na, ekkor beavatkozott Nofra, megragadta az úrfi vállát és eltávolította a közelemből. Támadóm távozott a női vécébe. Tipikus férfi szub volt egyébként a csávó, és lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha korbácsnyomok lettek volna a hátán.
Erről jutott eszembe, hogy egy BDSM bulin is méregetnek ugyan, de eszébe nem jutna senkinek hozzám érni anélkül, hogy engedélyt adnék rá. Ott tudják az emberek, hogy mindenhez a másik beleegyezése kell. Egy hagyományos buli nekem sokkal inkább hadszíntér. Félek kihívóan öltözni (ezt mondjuk most nehéz lett volna elkerülni), félek körbenézni, félek szabadon táncolni, mert a pasik többsége azt hiszi, aminek melle van, az szabad préda. A végén még kiderül, hogy azok a jobban szabályozott közösségek, ahol olyasmiket csinálnak, amit a többségben mentális gátak korlátoznak?
A végén a vécé melletti placcon kötöttünk ki, ott nem ordított a zene, és nem őrjített meg a stroboszkóp villogása, és állati nagyot táncoltunk. Ha jól emlékszem, azt játszottuk, hogy ki tud több hangszert elpantomimezni. Most rajtam lenne a sor, kérem, hogy akinek van ötlete (shamisen, ukulele, didgeridoo, pánsíp, kutyahívó nem játszik), szóljon.
Címkék: buli, kurvák és kamionosok
írta: Maitai szólt, uff
Hűség
Nem cserélném el semmiért.
Azért nem, hogy párás szemekkel meredjek valakire a megváltásért cserébe, ő pedig visszanézzen rám egy ígérettel, amit abban a pillanatban megszegett, hogy kimondta, hiszen ő nem szabad...
Azért nem, hogy minden nőiességemet bevetve is eldobjanak, és ne értsem, miért... hogy ne is legyen közöm hozzá...
Azért nem, hogy áradozhassak róla a blogomban, majd a szakítás után mélabús klipekkel búcsúzzak a képzelt érzéstől...
Azért nem, hogy mindenkinek megmutathassam a legújabb zsákmányomat, és ne vegyem észre mások megvető legyintését, hiszen annyi ilyen volt már...
Azért nem, hogy el kelljen kapnom a szememet a másik hibáiról, hiszen csak addig tart a varázs, amíg őt tökéletesnek látom...
Azért nem, hogy kiélhessek mindent, megkaphassak mindent, de végül mindig beleütközzek a képernyő hideg üvegszemébe, mindig jöjjön a snitt...
Azért nem, hogy az se legyen elég, amiért egyszer mindent odaadtam...
Azért nem, hogy egy idegennek duruzsolhassam el a fájdalmamat, amit a hozzám közel állók már saját arcukon is viselnek...
Ezt a klipet Nofrának ajánlom.
Azt, hogy minden este annak az egyetlen embernek a karjában alszom el, akivel szeretkezni is vágyom. Azt, hogy a ő oldalán az egész világ elé kiállok. Azt, hogy az ő szemében akarok elveszni úgy, hogy többé ki se keveredjek belőle. Azt, hogy figyel rám, hogy a hangomból megérzi, ha baj van. Azt, hogy ha a másik nem veszi fel a telefonját, nem azon aggódunk, hogy merre tekereg, hanem hogy biztos jól van-e. Azt, hogy tudjuk egymásról, hogy más nem létezik, hiába szép, hiába okos, hiába legyeskedik, hiába nyomul, teljesen közömbös.
És azt, ahogyan tegnap táncoltunk. Tökéletesen összeszokva, egymásra hangolódva, egymás gesztusaira, grimaszaira is reagálva, az üvöltő zenével, a nyugtalan izmokkal, a köztünk vibráló belső térrel. Azt, ahogyan csak egymás számára léteztünk. Azt, hogy egy pillanatra a csók is csak a játék egyik eszközévé vált, amit meg lehet tagadni, amivel húzni lehet a másikat, amit végül meg lehet neki engedni. Azt, hogy mellette és miatta most már egyedül sem félek megmutatni önmagam, levetni a tunikámat úgy, hogy egy éppen cicit takaró kis top van alatta. És azt, hogy amikor a tánctér előtt hastáncoltam, végig nézett, vonzott a szemével, éhesen falta minden mozdulatomat, és érezte, hogy az egész neki szól.
Tom Swifties
Rendkívül jót szórakoztam tegnap a Mensa Bulletin egyik cikkén. Tom Swift száz éves.
Bár a fene tudja. Mindenesetre 1910-ben jelent meg az első tudományos-fantasztikus fiúregény (ha van lányregény, akkor ilyennek is lennie kell) Stratemeyer tollából, aki mániákusan igyekezett elkerülni az angol próza rákfenéjét, nevezetesen a "said" szót. Így aztán körmönfont igéket, magyarázatokat, határozószavakat rakott a helyükre. Az ő emlékére nevezzük így az ilyen mondatokat (ami az amerikaiaknak kb. olyan, mint nekünk az "akkora paraszt vagy..." változatok):
"The thing I do best on a camping trip is sleep" - said Tom intently.
"What did that brain surgeon do to me?" - asked Tom absentmindedly.
"I've dropped my tootpaste" - Tom said, crestfallen.
Angolul nem beszélők kedvéért kitaláltam párat magyarul:
"Micsoda okos találmány ez a ceruza!" - mondta Tom ironikusan.
"Ádámnak egyszer is épp elég nehéz lehetett ellenállni" - sóhajtott Tom hatalmasat.
"Miért turbékol nekem itt ez a lány, miközben a nevéből is annyit tudok, hogy Sz-szel kezdődik? - kérdezte Tom szédelegve.
Én kérek elnézést.
Hülye Archia
Már szinte blogot lehetne írni arról, milyen szépen fonódik össze az életem az aktuális olvasmányaimmal. Ja, várjunk csak - ez az a blog.
A Twilight 4-ben a Jacob szemszögéből megírt résznél tartok, kellett egy ilyen, hogy bepillantást nyerhessünk egy vonakodó Alfa és a két részre szakadt falka hatalmi rezdüléseibe. Érdekel, szimpatikus az a fajta egység, amiben a vérfarkasok minden kontrollálatlan agressziójuk ellenére élnek. Csakhogy itt is vannak törvények, amiket nem lehet átlépni.
Az Alfa például nem verekedés útján lesz vezér, hanem születési úton, illetve hát, az adott falka esetében, az elsőség jogán. Nincsenek, vagy legalábbis leírva nincsenek hatalmi csaták, csak halványan említik, hogy Jacob második a ranglétrán, Quil és Embry az ő szárnysegédei, stb.
És ugyanez zajlik a mi falkánkban is. Mint azt a FIRO-B teszt kontroll-eleme kimutatta, én nem vágyom irányításra, viszont azt sem tűröm, hogy engem irányítsanak. Eddigi életem során leginkább kimaradtam azokból a helyzetekből, ahol valaki Alfa akart lenni, pont azért, mert nem érzem kényelmesen magam egy hierarchiának semmilyen posztján. Vezetőként is csak akkor, ha a távolmaradásomnak a csoport látná kárát, mert azt nem tudom elviselni, ha egy önérzetes hülye áll az élen. Az ilyen hülye-archiának már inkább a tetején szeretnék lenni.
Más kérdés, hogy egy nőnek mindig imponál, ha a párja az Alfa-hím. Pechemre én olyat választottam, aki az esze, a belátása, az ösztönei, a gyakorlati érzéke alapján simán elkormányozna bármilyen társaságot, csak - ki tudja, miért - ugyanúgy ódzkodik tőle, mint Jacob Black. Kicsit egyébként is vérfarkasos: picit sötét bőre, a testéből áradó hő (valamelyik osztálykiránduláson állapítottuk meg, hogy az a kockás hasú, barna bőrű, forró testű pasi, akihez minden nő szívesen bújna, az a cserépkályha), a morgása, a harapdálás, az, ahogy időnként lélekben dacosan lehuppan, és fejét lehajtva, fülét hátracsapva, mélységes szomorú szemekkel néz...
Szóval nem tudom, mi van. Mostanában egyre több helyzetben elkezdett zavarni, hogy nincs helyem a rangsorban, és ha csatlakoznék, alacsonyabb helyre pozicionálnak, mint ahová én tenném magamat. Életem több frontján harcban állok most emiatt:a családban, a falkában, a víváson... Az egyetemen, például, vagy a Pannóniával szemben, nagyjából minden olyan helyen, ahol tavaly ismertek meg, el tudom helyezni magam. Nem mellékes, hogy ugyanezeken a helyeken a tudás, az ész, a teljesítmény az alapja az értékelésnek. Ezt el tudom fogadni, sőt, talán még azt is el tudnám, ha valaki megelőzne.
Na de tényleg versengés az élet? Nem lehet egyszerűen belesimulni a csoportba, és jól érezni magam anélkül, hogy apró rezdülésekkel pozícióharcot vívnánk? Számomra nem lehet. Lehet, hogy lélekben én is farkas vagyok. És mint női farkas, hátrányból indulok, mint Leah a Twilightban. Sose leszek olyan nagy, olyan erős, olyan hangos, mint a hímek.
Vagy bárcsak lenne egy egyértelmű vezér. Akit én is elfogadok annak, vagy azért, mert méltónak érzem rá, vagy azért, mert nem hagy más választást. Dominál. Viszont ebbe nem fér bele, hogy puhánynak lássam, hogy olyasmiben vegyen részt, amit nem csinál jól, sőt, sajnos az sem, hogy önfeledt legyen. Nálam nagyon nehéz a tiszteletet kivívni, és aki ezt megpróbálja, annak rendszerint nem is sikerül. Hoppá, lehet, hogy ez másokkal is így van? Lehet, hogy én is hiába acsargok mindenfelé?
Címkék: falka, hierarchia, morfond
írta: Maitai szólt, uff
Örülj velem
Természetesen nem sikerült a 14 hal, mert Túlbuzgó Timi a síelés alatt az összes fellelhető halamat 7-es szintre fejlesztette, így nem maradt, csak 4. Ma újra próbálom. Hogy a freeblog szavaival éljek: ha nem érted, akkor rád nem vonatkozik.
Viszont hadd osszam meg olvasóimmal azt az élményt, ami mindegyiküknek ismerős lehet: b... meg, otthon hagytam a bérletemet. Tettem ezt úgy, hogy ma összesen 2 alkalommal kell olyan közlekedési eszközre szállnom, ahol a bejáratnál biztos vannak ellenőrök. Csak azért nem mentem vissza érte, mert olvastam már, hogy mások :-))) úgy ússzák meg a bliccelést, hogy MÁV- vagy lejárt BKV-bérletet mutogatnak, sőt, egyesek szerint a határozott zsebbenyúlás (a sajátodba, pupák!) is elég.
Ebből azt szűrtem le, hogy elég, ha egy papír kicsi és nagy vonalakban mentazöld, már elmegy bérletnek. Némi kutakodás után rábukkantam a tárcámban a TAJ-kártyámra (van már azóta szép műanyag Európai Egészségbiztosítási Kártyám, de magammal hordom a régit is, hiszen a TAJ-kártya-lamináló SIG alapító dokumentumának számít!).
Mázlim volt, éppen özönlöttek ki a földalattiból az emberek, ilyenkor az ellenőrök előzékenyen félreállnak. Három centire kihúztam a TAJ-kártyát és határozott léptekkel áthaladtam a peronzár vonalán. Ha van ott kamera, mostanra biztos kielemezték, mint Jake Sullyt az Ajánlott Napi Adagnál, és belső körözést adtak ki, hogy legközelebb elfogják a rózsaszín kabátos lányt. Mindenesetre akkor reggel ÁTSIKLOTTAM!
Annyira megörültem, hogy még az ellenőröket is megsajnáltam. Biztos fáznak.
Címkék: BKV, Happy Aquarium
írta: Maitai szólt, uff
#1077
14 hal tanítása 37 perc alatt. Szerinted sikerülni fog?
Extrovertált
Jó sokáig azt gondoltam magamról, hogy introvertált vagyok. Elvégre mennyivel menőbb, ha a hihetetlenül gazdag belső világomat nem adom ki akárkinek, na meg kényelmesebb is arra fogni a népszerűtlenséget, hogy "naná, azért, mert nem hagyom magam megismerni". Nehezebb bevallani, hogy a jó francot: nincs ott semmi megismernivaló.
Igazából mindig "másokban mostam meg arcomat", másokban tükröződve láttam magamat olyannak, amilyen vagyok (vagy csak könnyebb volt elfogadni azt, amilyennek ők a szalonképessé tett változatomat látták). A mai napig akkor szokott helyre kerülni a sok felfújt álproblémám, amikor a barátaimmal (szokjuk, szokjuk) vagyok, akkor is, ha nem beszéljük meg.
Aztán rá kellett hogy jöjjek: a céljaim sem belülről fakadnak. Az egy dolog, hogy baromi nehezen vetkőztem le a szülői elvárásoknak való megfelelést (közben meg olyan sikeresen interiorizáltam a szabályokat, hogy eszembe sem jutna a munka miatt otthagyni az egyetemet, McDonald'sba járni vagy ügyeskedni az autószerelőnél), de hogy magamtól semmit se tudjak kitalálni, amihez kedvem lenne, az már kezd cikis lenni.
Meglátok valakit, aki mondjuk hastáncol, és megirigylem tőle. Hál'isten most már kezdek ott tartani, hogy nem elkezdek fújni a hastáncosokra, hogy micsoda magamutogató ribancok, hanem megemberelem magam és elmegyek én is táncolni. Más kérdés, hogy azokra ugyanúgy fújok, akik kövéren is élvezik azt, hogy mutogatják a rengő hasukat, nekem az nem menne.
Múlt héten meg láttam egy csajt oboázni (nem röhög), és az is nagyon megtetszett, úgyhogy most a krisnás főzőtanfolyam mellé ez is be van tervezve a van-időm-meghalni típusú időszakokra.
Egyszer a Rózsában brillírozott azzal valaki, hogy színek szerint személyiségcsoportokba sorolt minket. Én sárga lettem, vagyis befolyásoló, Nofra is (mondjuk nála tévedett az ürge, csak véletlenül volt sárga ingben). Ez is extrovertált típus, amin akkor meglepődtem, de kénytelen voltam rájönni, hogy igaza van. Úgyhogy most már tudományosan is igazolt, hogy kifelé élek.
No man is an island
Ma végre csörgött a munkahelyi telefonom. Az üzemeltetésről csörögtek, hogy mondjam már meg a készülék leltári számát.
Kurvára kiöltözöm
Azt a mindenit, pénteken kurvák és kamionosok farsangra megyünk.
Már ki is találtam, mi lesz rajtam: a Nofrahúgtól kapott ordenáré fekete magas sarkú, neccharisnyával és a floridai "meghúzom a rojtját és fáj" szoknyával, a lila bársony topommal, zöldre mázolt szemekkel, kirúzsozva, és a legízléstelenebb zöld csillogós fülbevalómmal.
Vagy esetleg legyen leggings, mininadrág, a fekete pólóm, ami egy igazi prostitól van, füstös, tussal kihúzott szemek, és a pillangós fülbevaló?
Vagy tud valaki kölcsönadni combig érő latex csizmát?
Alkatilag tökéletes öltözködés
Ó, anyám. Alant olvasható egy személyre szabott alkatelemzés kivonata. Nézzük, mit nem vehetek fel?
"Kerüld a függőleges vonalakat, s ez nem csupán azt jelenti, hogy ne öltözz csíkosba tetőtől talpig.
Az apró kiegészítőkkel és a kis mintákkal vigyázz, mert még nagyobbnak mutatnak.
Kerüld a magasan záródó felsőket, a sálakat, a garbókat, a rövid láncokat, a nyakörvszerű nyakékeket.
Sajnos a hosszú fülbevalók sem jók, ettől csak rövidebbnek tűnik a nyak, de a túl pici és finom darabok sem szerencsések.
Kerüld a spagettipántos pólókat, mert túl nagy lesz a kontraszt a vékony pánt és a széles vállad között.
Kerülj minden vízszintes vonalat a vállad környékén, például a csíkosat, a csónakkivágást vagy bármilyen vízszintes díszítést.
A válltömések évről évre nagy erőkkel kopogtatnak a divat kapuján, és ha véletlenül a kifutóról a hétköznapi öltözködésbe is visszaférkőznének, akkor se próbálkozz velük, egyszerűen tilos a számodra!
Megosztom veled a kar vékonyításának trükkjeit: a ruhák, a felsők ujjai mindig akadálytalanul kövessék a kar vonalát, vagyis ne legyenek bő vonalúak, de ne is cuppanjanak a karodra.
A karkivágásra is oda kell figyelned, mert amennyiben ez túlságosan bő és mély, akkor kicsi lesz a távolság a hónaljad és a derekad között, s ettől a kar vastagabbnak látszik.
Ne viselj vízszintesen csíkos felsőt, mert nagyon erősíti a kart.
A magasan záródó felsők sokkal előnyösebbek számodra, a mélyen dekoltáltak csak a hiányra hívják fel a figyelmet.
Soha ne viselj laza, bő ruhákat, amelyek elrejtik a világ szeme elől e kincsedet. Ne hordj mell alatt elvágott, bő fazonokat, csakis szűkített formákat.
Kerülnöd kell azonban a csípőnadrágokat, mert ezek még lejjebb helyezik a derékvonalat, vagyis rövidítik a lábat.
Kerülnöd kell a teljesen szűk holmikat, mert ezek alaposan megmutatják az alakot.
Vagyis a szűk ceruzaszoknya, amely combnál is szinte teljesen ráfeszül a testedre, egyáltalán nem szerencsés választás.
A ferdén szabott szoknya, sajnos szintén kihozza a formát. Az A vonalú és a húzott, bő szoknya fedi el leginkább a problémás területet.
A szoknya hossza már a lábadtól függ, de a fenék alatti és a combközépig érő fazonokat nem ajánlom.
Ha szívesebben hordasz nadrágot, akkor is hátat kell fordítanod a teljesen szűk daraboknak, hordj fiúsabb, bővebb fazont farmerből és más anyagból is. Bár a trapéz optikailag vékonyítja a combot, de ha felül túlságosan ráfeszül a vastagabb részre, akkor hiába.
Ne legyen a nadrágod oldalán rátett zseb, a katonai stílusú nadrágok nem állnak neked jól, mert még vastagabbnak mutatják a combodat.
A leggings sem a te eseted, csak akkor, ha legalább térdig érő, vagy térd fölötti tunikával viseled.
Vigyázz a rátapadós anyagokkal, könyörtelenek! A sortokat nem javaslom, inkább a bermudahosszt válaszd!
Sose akard bő pulóverrel vagy kardigánnal eltakarni a hátsódat, sőt a rákötött pulóverek is nagyítanak.
Mintás anyagot ne viselj a feneked környékén, mert a nagy minta odavonzza a tekintetet, a kicsi pedig optikailag mutatja nagyobbnak.
Kerüld a bokapántos vagy magasan záródó cipőket, félcsizmákat.
Minden vízszintes vonal a lábon vastagít, ezért a felkötős és gladiátorfazonok is csak a kimondottan vékony lábon mutatnak jól.
Sajnos, a tűsarkú cipő sem vékonyítja a lábat, minden egyéb híresztelés ellenére, hiszen olyan, mintha két oszlopot akarnál egy-egy ropin megtartani. Vagyis arra van szükséged, hogy a cipőd sarkának is legyen megfelelő vastagsága.
Mindig szűkített holmit viselj, s öltözködj egyéb arányaid, méreteid, magasságod stb. alapján."
Na jó, akkor hordhatok teljesen egyenes fazonú, derékig érő farmert, magasan záródó, de nem garbó, nem csónaknyakú és nem vízszintesen díszített felsővel, közepes fülbevalóval. És mindez ne legyen se csíkos, se apró, se pedig nagy mintás. Asszem, igaza van annak, aki csak egyforma, fekete cuccokat hord.
Régi kupám ismét csörre töltve
„…nem azt mondom, hogy a BDSM bulit receptre kéne felírni, mert valaki vevő az ilyenre, és van, aki nem…”
Csöppnyi életem során ismét kiittam a méregpoharat. Mosolyogva mintha ez oly természetes volna és fanyar humor az élettől hogy nálam talán már természetes is. 20 éve először és nem is akarom megszámolni hogy mennyinél tartok, de ujjaim kevésnek bizonyulnának.
Rutinom van benne, keserű rutin. Valaki kitölti, elém rakja… Eleinte még küzdöttem ellene, próbáltam megmagyarázni, megmutatni, bizonygatni… hasztalan. Mostanra rezignáltan, mosolyogva természetes egyszerűséggel emelem a kupát s ürítem fenékig.Frank Herbert Dűnéjében van valami hasonló leírva az ’Élet vizéről’ csak én nem látok a jövőbe utána…
Valami meghal, valami születik és minden változik. Minden hat mindenre, s semmi nem marad olyan mint előtte volt.
Látom magam kívülről ahogy ülök a fekete puffon, látom mi történik, látom a sóvárgó tekinteteket, a fanyar penész ízű vágyakat, az ocsmány arcokat miket mind álarcok takarnak. Látom magam, a nevelt szörnyem mint jól nevelt véreb kinek orrát a vér szaga mardossa, de nyugtot parancsol testének és feszülten ül… csak a tekintete árulja el, a szemei mik vörösen felizzanak, hogy ugrana vicsorgó pofával tövig meredő karmaival s nem maradna utána más csak széttépett cafatok, vérfoltok a padlón, a falakon s a plafonon. Nem maradna utána más csak a halál szaga s mint ki jól végezte dolgát utána a friss hóban fürdene.
De csak csendben ül, szinte fekszik s felületes szem nem lát rajta semmit.
Nézem magam ahogy a méreg szépen lassan felszívódik, s kezdődik a jól ismert folyamat.
’Ami nem öl meg, az erősebbé tesz…’
Nagy duma, csak épp az a bibi benne hogy a végletekig le van egyszerűsítve. Egy hosszú folyamat idebökve pár rövid szóban….
Csendben lépett a tömegbe
Erejét rejtve figyelt a jelekre
Látott mindent, s érzett
Míg belül lelke csendben vérzett
Volt műsor, s hangzavar
Minden mi valóságot eltakar
Alkoholtól üres poharak
Kéjsóvár testek roskatag
Itta a mérget, s ha elfogyott
Kupát tartott legott
Volt ki töltse szüntelen
Fenékig ürítem, ’Mit nekem!’
Aztán egy apró korty
Pont olyan mint előtte számtalan
Megakadva, új utat marva
Hatott, s az akarat hanyatlott
Nem látta senki
Hogy rogy térdre
Hogy néz bele a vak sötétbe
S hogy üvölt némán
Egyedül volt, bénán.
Aztán másra nem várva
Ugyan kire? Hiába!
Szembenézett ismét a sorssal
Nevetve dacolt a kórral
Rávigyorgott az ördögre
Ki őt ismerősként üdvözölte
Hát kihúzta magát
S elé tartotta a kupát
Az kacagva töltötte
-Igyál, s légy üdvözölve.
-Fenékig! Válaszolta
Ivott, majd a kupát messze dobta
-Jövök majd, s vitatkozunk egyszer
De az idő még nem jött el.
…
Friss hó borít utcát, tájat
Eltakarva mindent
De a jégcsap már csepeg
Ismét újjászületek
Itt bent.
Kövek a zsebben
Egy hónap-egy színdarab projektünk keretében vetődtünk el a Thália Stúdiójába, Rudolf és Kálloy-Molnár Péterek produkcióját megtekinteni. A SÖR, a GÖRCS, a Beugró, illetve az És Rómeó és Júlia után rekeszizomgörcsre készültünk.
A darab kivételesen jó: tele van tízpontos karakterekkel, érezhető, hogy Kálloynak mennyire szívügye volt a magyar szöveg és a rendezés. Rudolf Péter pedig hihetetlen módon tud egyfoknyi előrehajlással megtört, gyászoló apává, egy félhangnyi emelkedéssel rémült fiúvá, álla apró leeresztésével bicskanyitogatóan lekezelő első asszisztenssé. Irdatlanul tehetséges színészek mind a ketten.
A történet, a sok humorral együtt, komoly húrokat penget: a valóság és az illúzió, a tisztes szegénység és a hivalkodó gazdagság, az elégedettek és az örökké elégedetlenek ellentétét, ütközését, ami tragédiához vezet. Tizenöt perc hírnév helyett tíz perc kávézás a világsztárral, aki csak az "eredeti akcentust" akarja, pedig törekedhetne többre is, ha tudná, hogy létezik ennél több. Őszinte gesztussal kiáll a statiszták elé az egész stáb nevében részvétet nyilvánítani, de minden hatásvadász mozdulatára igazi, szemérmetlen, fingós fröccsenéssel reagál az ír láp.
A színpadon mindenki statiszta, a főszereplők leginkább, de a közönség is, akik közül néhányan a színpadon ülnek. Kellékeik ugyan levegőből vannak, de nem járnak jobban a színészek sem: a szék büfékocsivá és kamerává alakul, a fogas zuhanyzó lesz, az asztal pedig dombbá emelkedik. Száll a por a piros plüsshuzatból: régóta megy már az előadás.
Még mindig nem az a darab, amire visszamennék, de legalább már nem csalódás. Ez sem kicsiség.
#1070
Egészen valószerűtlen az életem. Mintha nem is az enyém lenne. Napi nyolc órában dolgozom egy közintézményben, naponta legalább egyszer nem homemade kaját eszem, emberek invitálnak meg otthonukba, és képes vagyok megfelelési görcs nélkül beszélgetni velük, és egyáltalán.
Szomorú Szamuráj
Előzetesként le kívánom szögezni: Megítélem és nem Elítélem (Tudom paraszthajszálnyi a különbség, de mégis különbözik.)
Tegnap sokadszor voltunk az SM’s Cafe-ban, én kicsit később érkeztem így volt lehetőségem (már sokadszor) kicsit kívülről szemügyre venni a Társaságot. Távol álljon tőlem hogy közülük bárkiről is véleményt mondjak, így amit most írok az szigorúan az én szubjektumom görbe tükrű képalkotása.
Szinte végig szótlan voltam, figyeltem, észrevettem… megláttam…
Nem szeretem a BDSM, sado-mazo és eme csoportba tartozó, most újkori divatját élő viselkedési formákat. Játék a tűzzel. Keserű, kiábrándító játék. Mikor már nem tudsz magaddal mit kezdeni, érzed hogy szakítanál a megszokottal, érzed hogy a mindennapjaid fojtogatóan szürkék. Amikor úgy kelsz fel hogy megint egy nap mit el kell viselned..., mikor kielégületlen a lelked s hited lett hogy érzéseid belefásultak a mindennapok tompa fájdalmába, vagy éppen a napi ’csatáid’ végén jó lenne ha már nem te irányítanál…
Általában ilyenkor tud betörni belső köreidbe ez a szubkultúra, ilyenkor fogan meg egy apró mag mi kihasználva a helyzetet behálózva elréveszt.
Agresszív vagyok, tudom magamról és nem tetszik, de mégis jó hogy ez van.
Mikor belépek egy ilyen klubba, mindig fanyar mosolyoghatnékom támad. Játszanak a tűzzel, játszanak a fegyverekkel és eljátsszák a fájdalmat, a kínzást, a megaláztatást, a tehetetlenséget… (bár vannak hiénák is, akik csak a helyzet adta lehetőségeket keresik saját pillanatnyi céljaik eléréséhez).
Nekem ez nem játék, én nem tudok felhőtlenül szórakozni mikor ezek kerülnek terítékre. Nekem az agresszió az agresszió és akkor a levegő megtelik a félelem szagával, érzed a vér jellegzetes ízét. A fájdalom csontig hatol, az elme megdermed. A domináns valóban domináns, nem csak belebújik egy szerepbe. Ha ellent mondasz neki azt kockáztatod hogy nem éred meg a másnapot. Farkastörvény az egyetlen mi érvényre jut, s nincs pardon.
Az elme elborul és önzővé válik, nem ismer mást csak a pillanatnyi célját, nem érdeklik az eszközök, nem érdekli senki és semmi, és végképp nincs „menekülő szó”.
Ez nekem nem játszótér, ez számomra hadszíntér. Véres csaták maradványainak rothadó szagával, keselyűk s varjak marcangolásával, hiénák s sakálok kósza portyázásával. Olyan hely ahol végképp nem hajtod álomra fejed.
Ilyenkor figyelsz, érzékeid pattanásig feszülnek, a hangokból, neszekből tudod ki hol van körülötted. Megérzed a másik bűzös gondolatát, izmaid pattanásig feszülve mégis lazán hogyha elméd parancsol ugorhass… És ekkor füledbe cseng egy kéjes, vélt erotikától csöpögő lihegés, egy sóhaj, egy vágy… Mikor egy kupac trágyán rózsabimbó pattan szét. Első lendületében még érzi hogy az olajának mámoros illata elnyomja az átható bűzt, aztán megadja magát a helyzetnek és döngicsélő méhek helyett már beéri a döglegyekkel…
Nekem ez nem célom, bár utam áthalad rajta mégis lepereg rólam.
Agresszív vagyok, tudom, érzem s értem miről beszélek.
Ha Te megtalálod pillanatnyilag ebben a kéjt legyen. Nekem a keserű az valóban keserű s már egy csepp is bekapcsolja azt a receptort, ami Nálad valószínűleg még nem jelez.
Én tudom hogy a medve egy fenevad és nem jajdecukikismaci, hát ne csodálkozz ha egyszer csak leharapja a fejed…
Parsley, sage, rosemary and thyme
Tegnap főztem. Szép nem lett, de annál finomabb.
Mai menü: fokhagymás párolt karalábé Scarborough Fair mártással. Aki az utóbbit kitalálja, keblemre ölelem, mint az emberi kultúra és az európai nyelvek szakavatott ismerőjét.
A tökéletes pasi, akivel élek
Samtelen írt valamikor erről a cikkről, de azóta eltüntette a bejegyzést, legalábbis én nem találom. Az volt a lényeg, hogy Fefe mennyire nem hasonlít erre az ideálra, de mégis lehet szeretni.
Most látom csak, hogy azon túl, hogy a cikk vége szétrombolja az egészet azzal, hogy nem is lenne neked az jó, ej buta tyúk, ha a pasid tökéletes lenne, már az elején azzal indít, hogy "Mindegyiknek akad valami hóbortja, bogara, édes gyártási hibája, amellyel bizony szeretnek minket az őrületbe kergetni." Hát ez az.
Mert Nofra (az anyukákról szóló részt leszámítva) teljesen megfelel a cikknek. Szeretem is. Viszont minden jó tulajdonságával együtt van egy sereg hibája! A Nők Lapja nyilván nem tér ki a horkolásra, a jukkakomplexusra, az idegi alapú bagózásra, nem is férnének az ilyenek bele egy férfiideálról szóló cikkbe.
#1066
A szóló szőlő és a csengő barack között én vagyok a mosolygó alma.